A holtak nem vetnek árnyékot szövege szerint az ember az a lény, ami a földi környezet és kulturális hagyomány által megszabott keretek szerint alkot, érez és gondolkodik.
A holtak nem vetnek árnyékot szövege szerint az ember az a lény, ami a földi környezet és kulturális hagyomány által megszabott keretek szerint alkot, érez és gondolkodik.
Zsoldos Péter regénye látszólag egy sci-fibe oltott szerelmi történet, valójában pedig az irodalom és a művészetek mibenlétéről, az emberi lét lényegéről tesz fel kérdéseket, és ad lehetséges válaszokat, irodalmi és képzőművészeti utalások segítségével.
Marion és Vireni ellentétében nem csak a hatalom, illetve a vezetői (uralkodói) szerep kétféle értelmezése jelenik meg, hanem az ő előtérbe kerülésük módja a hatalom legimtimációjának kérdéseit is felveti. Az uralkodói attitűdök vizsgálatához pedig a legkézenfekvőbb forrás még mindig Niccolo Machiavelli munkája.
A gyerekekkel és a testtel kapcsolatos az újhumán lét alapvető jellemzője is, ami pedig az emberiség, mint biológiai faj meghaladását jelenti.
Az Eldobható testekről szóló ismertetők vagy kritikák központi kérdésként leginkább az igazságkeresést jelölték meg.[1] Pedig a könyv igazi kérdése nem az, hogy mi az igazság, vagy hogy kicsoda Vireni Orlando, hiszen mindkettőre szinte azonnal választ kapunk.
A könyv első mondata, amit már az is tud fejből, aki még nem olvasta, elég hamar cáfolatot kap: a Naprendszert igazából egy orbitális hazugság tartja egyben, nevezetesen Melvin Kadek megmentőként eljátszott szerepe, amit a történet végére lecserélnek egy másik hazugságra, miszerint Vireni azt állítja, hogy nem másznak bele a digitális fejekbe. Míg Olga Ballardot a Xeno végén a „nagy Ballard-hazugság” az abszolút erköcsi győztessé emeli, addig az Eldobható testek Vireni Orlando bukástörténete.
Veil haza akar jutni. Nem tudjuk, hogy milyen a Föld, csak azt, hogy Veil szeme előtt a gyönyörű földi táj lebeg, és hogy ő nem mehet oda.
Kánai András a következőket írta a F.I.O.K csoportban: “Azért az valahol szomorú, hogy a tehetségesnek titulált fiatalokból az egy szál Markovics Botondon kívül senki sem publikál folyamatos jelleggel zsánerkiadónál. (Oké, László Zoli kisebb-nagyobb megszakításokkal, Varga Bea is ír és publikál, de alapvetően nem felnőtt közönségnek.)
Nagyon hiányoznak a jó, magyar sci-fi írók a rendszerből.”
Az előző bejegyzésben taglalt, a sci-fiként olvasás kereteit meghatározó elemeket az olvasó megtanulja felismerni és alkalmazni, így előbb-utóbb, ha nem is esik ki a Marsbéli krónikák a sci-fi kategóriából, minimum kérdésessé válik a besorolása.
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén