Mivel készült egy komplett összehasonlító elemzés[1] is a János vitézzel (és más Petőfi-művekkel), így az újraírás, újraértelmezés kérdéseit a tanulmány és a hivatkozott kritikák alapján megspórolhatom. A kortárs angolszász zsánerszerzőkkel[2] való párhuzamot is megspórolnám, főleg azért, mert szerintem a popkultúra (is) sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a filmes utalásokban.
Kezdjük az utóbbival. A Kukoriczára (is) úgy akadtam rá, hogy próbáltam megtudni, konkrétan milyen magyar sff regények jelentek meg az utóbbi tíz évben – alapvetően nem a megjelenések száma érdekelt, hanem maga a kínálat, de melléktermékként kaptam számokat is. Itt az eredmény.
Magyarul nekünk ugyebár anyaföldünk, anyanyelvünk meg anyaországunk van (utóbbi a regényvilág szempontjából nem elhanyagolható módon ráadásul még komp- meg fekete is), és ezek a fogalmak némi átfedésben vannak egymással.
Erről a könyvről már látatlanban is tudtam, hogy „a szülésről szól”. Évekig csak kerülgettem, aztán meg sokáig küzdöttem vele. Nagyjából az ötödik nekifutásra jutottam túl az első oldalon, és utána sem ment könnyen. A végét kb másféloldalanként gyűrtem le. Azt ugyan előre megszavaztam neki, hogy hálivúdi szülésjelenet* nem lesz benne, de reméltem, hogy találok benne valami más témát is, valami olyat, amiből kiderülhet, hogy ez nem „csak” egy szülésről és terhességről szóló, „mi lenne, ha a nők nyomnák el a férfiakat”-típusú könyv, hanem más is lehet. Ez a más pedig az út, az utazás, a föld és az otthon kérdésköre.
A jó ifjúsági regény a legjobb eszköz arra, hogy a 10+ korosztály ne pörögjön túl a kütyükün és a neten. Szerintem a Tündöklő egy klasszikus ifjúsági regény.
Januárban nem volt időm a blogra, mert utazás közben a telefonomat nyomkodtam, otthon meg a kanapén fetrengve pocsék sorozatokat néztem határidős munkáim voltak. Cserébe mostantól még több sorozatot nézek veszek egy okosabb telefont igyekszem megírni mindazt, amit már régóta beterveztem. Ez az első ilyen, régóta készülődő bejegyzés.
Boreczky Elemér szerint „a modern Európa ellentmondásokkal terhes eszménye abban a mintegy ötven évben fogant meg, amikor a teológus Wyclif “koraszülött reformációja” és Zsigmond császár “reformációja” egymással folytonosan szembesülve keresett megoldást a kor nagy vallási, társadalmi, politikai és gazdasági kérdéseire.”[1]
A Narrenturm központi helyén, nagyjából a felénél egy nagyon vicces eseménysor kapcsán kerül terítékre az európaiság kérdése. Európainak lenni a szereplők számára elsősorban a saját önös érdekükben való cselekvést jelenti: a könyv világában a nemzetiség nem választható identitás, az európaiság viszont az, és a szereplők azonnal a nemzetiségnél előbbrevalóan európainak vallják magukat, amint az érdekükben áll.
Magyarország a regényben csak az, ahonnan jó borokat hoznak (410), és ahová Reinmar vonakodik elutazni, annak ellenére, hogy ez tűnik az egyetlen menekülési lehetőségnek. Luxemburgi Zsigmond meg a konspiráló egyházi méltóságok párbeszédeiben merül csak fel.
Andrzej Sapkowski Huszita-trilógiájának első kötete, a Bolondok tornya legizgalmasabb tulajdonsága, hogy olyan perspektívaváltásokra veszi rá az olvasóját, amilyenekre kevés szórakoztató irodalmi szövegben találhatunk példát. Ahogy azt a történelmi regény-szerűségektől megszokhattuk[1] (hogy rendkívül szakszerűen besoroljam a szöveget az “izé” kategória “akármi” alzsánerébe – kicsit belefásultam a pontos meghatározásokba így év végére), az olvasó számára nemzeti, vallási hovatartozás, műveltségi szint és érdeklődési körtől függően rengeteg variáció adott a szöveg befogadásához.
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén