minden könyv nekem szól

Kategória: fantasy 2 / 6 oldal

Egy halott műfaj kikel a sírjából I. (Az utolsó tanú)

Lőrinczy Judit regényéről két jellegzetességet emeltek ki a kritikák, az egyik, hogy mindenféle zsáner keveredik benne (sci-fi, fantasy, eastern, krimi stb) amelyek a felismerhetőségeik ellenére egyesek szerint szépen összeolvadnak, mások szerint pedig éppen hogy agyonütik egymást a szövegben.  Szerintem ez a szöveg gond nélkül olvasható a kortárs fantasztikus irodalom alzsánerei felől, de igazából nincs értelme megpróbálni sem a sci-fi, sem az epikus fantasy, sem az eastern kaptafájára ráhúzni, mert nem ezektől különleges. Az utolsó tanú ugyanis a monda műfaját támasztja fel és aktualizálja, lényegében konkretizálja, átírja, újraírja és folytatja is, és még ennél is érdekesebb az, hogy hogyan, milyen eljárásokkal teszi ezt.

Leszámolás a rajongókkal II. (A fekete ének)

Vaelin nem az, akinek elsőre gondolnánk, nem „valami nemes harcos a tengerentúlról” vagy „hős, aki Luralyn látomásaiból bukkant fel, hogy jóvátegye mindazt, amit a bátyja tönkretett” (225), hanem a szerző alteregója.

Leszámolás a rajongókkal I. (A fekete ének)

Ne tévesszen meg Anthony Ryan ártalmatlannak tűnő külseje. Az csak egy héj, amibe beköltözött valami. Egy személyes dedikálást még megúszhatsz ép bőrrel, de ne kérdezd meg tőle, mikor jön ki a Vaelin-sztori folytatása, mert letépi a fejedet és neked kell bocsánatot kérned azért, hogy összevérezted az asztalt. És egész biztos, hogy neki is van Cthulhus bögréje. Ha nem hiszed, olvasd el a Hollópenge-duológiát.

Melankólia, depresszió, őrület IV. (Elveszett Gondvána)

A depresszió pszichológiai, pszichiátriai problémát jelent, és olyan asszociációkat hordoz, mint az orvosi kezelés, a betegség, a tehetetlenség. A melankóliának is megvoltak a kapcsolatai a betegséggel, akár testi tüneteket, akár az őrületet nézzük – erről lásd a Földényi könyvek vonatkozó fejezeteit – de a melankólia nem a fizikai világhoz, a patológiához és a lélektől megfosztott testhez, hanem a művészetekhez és a filozófiához közelíti az embert.

Melankólia, depresszió, őrület III. (Elveszett Gondvána)

Melankolikus maga a táj, a város, a tartomány és az Őrület Birodalma is, és az is, hogy a síkban köztük nincsenek éles határok. A sáv nem éles határ: csak akkor derül ki, hogy odaát vannak, amikor már átértek: „ez a sáv talán nem is sáv, hanem maga a túloldal, vagyis az Őrület Birodalma létezik odaát.” – mondja Thor Borhrberg (134). „Már odaát volnánk?” (411) Olld Laddeán szerint „a határok a maguk módján átjárhatók” (510).

Melankólia, depresszió, őrület II. (Elveszett Gondvána)

Az egyes szereplők nem csak önmagukban, hanem egymáshoz fűződő kapcsolataikban, viszonyaikban, jellemeikben és cselekedeteikben is melankolikusak. Abe, Dmitri és Okszána egymáshoz való kapcsolata egyszerre alapul titkokon, elhallgatásokon és a társadalmi normák megsértésén.

Melankólia, depresszió, őrület I. (Elveszett Gondvána)

Az Elveszett Gondvána vagy nagyon lenyűgözte az olvasóit[1], vagy nagyon zavarba hozta őket. A recenziók, kritikák írói leginkább értetlenkedtek, nem tudták, hogyan is viszonyuljanak a szöveghez[2]. Megpróbáltak előképeket keresni hozzá, és meg is találták Miéville-t, meg Gaimant[3]. Ami Miéville-t illeti, elsőre az olyan megszemélyesítések és metaforák miatt merülhetett fel a neve, mint hogy Sadness Springs kikötője „tumorszerű, fémszínű kinövés a város testén” (35), és a „kifüggesztett kikötői gázlámpák pislákoltak, beteges, sárga fényt öklendezve a nedves, töredezett járdára.” (503)[4] A nyilvánvaló utalások ellenére azonban egyik párhuzam sem segít a zavar feloldásában, mégpedig azért, mert az Elveszett Gondvána alapvetően nem Sadness Springs városáról szól, meg nem is a társadalmi feszültségekről, nem a fantáziavilágokról, hanem a melankóliáról, a depresszióról és az őrületről.

Az anya, a lány és a női lélek – meg a karneváli kultúra egy igazi urban folk fantasyban (A látszat mesterei)

Tímár Krisztina regényét azért olvastam el, mert az általam ismert Dűne filmről szóló kritikák közül szerintem egyedül az ő írása volt a_Dűne_filmről_szóló_kritika.[1]

Vannak olyan könyvek, amiknek valamiért többször kell nekifutnom ahhoz, hogy elolvassam őket. Ennek több oka is van, A látszat mesterei esetében egész egyszerűen elriasztott, taszított a magzattestbe préselt felnőtt női tudat, ezt elsőre nem bírtam befogadni, még úgysem, hogy biznyos mértékig megvolt az előképe – épp a Dűnéből Alia[2]. De azt azért már akkor észrevettem, hogy ez egy nagyon-nagyon női könyv, és azt is, hogy ezt a regényt a mese és a folklór irányából érdemes olvasni, így lesz a mintapéldánya annak, amit urban folk fantasynak nevezhetünk[3].

Bevált recept (A farkas üvöltése)

Eddig két fantasy trilógiát szerettem annyira, hogy többször is újraolvastam őket. Az egyik a Széthullott birodalom Mark Lawrence-től, a másik a Hollóárnyék Anthony Ryantől. Az első kötetek sikere után minden további könyvet elolvastam a két szerzőtől (A lány és a csillagok az egyetlen kivétel, de remélhetőleg már nem sokáig)[1]. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért szeretem annyira ezeket a könyveket, és nagyon bosszantott, hogy nem tudok válaszolni – a blogbejegyzéseim nagy része ugyanis erre a kérdésre adott válaszból születik. Végül A farkas üvöltése adta meg ehhez a lehetőséget, ami egy erős közepesre értékelhető, tisztességes iparosmunka, és amit azért, és csak azért olvastam szívesen, mert a Hollóárnyék-trilógia folytatása.

A jelentéktelenség zsánertörténeti jelentősége II. (Némi gyűlölet)

Abercrombie szövegeit rendszeresen hasonlítják össze, vagy csak emlegetik együtt George R. R. Martin Tűz és jég dala-ciklusával. Martin nem a szereplőket, hanem a szereplőkhöz való viszonyunkat változtatja meg: a karakterek árnyalásával, a motivációk tisztázásával, a régebbi történetek újraírásával eléri, hogy összetett és izgalmas viszony alakuljon ki az olvasó és az egyes szereplők között. A világot a mágia uralja, de mivel a többezer oldalt nem töményen a mágia, hanem az emberi viszonyrendszerek töltik ki, az olvasó számára úgy tűnik, mintha a mágia jelentőségét vesztette volna.

Pedig csak az emberi cselekedetek veszítették el a jelentőségüket. Amíg volt egyértelmű Jó és Rossz, addig a szereplők tetteinek jelentősége volt, hiszen azok közvetlen kapcsolatban álltak valamelyik oldallal, a két világ, a „mágikus” és a „hétköznapi” között nem esetleges és véletlenszerű, vagy a mágia által egyoldalúan létrehozott kapcsolat, hanem szoros és egyértelmű összefüggés volt. Ezek a „klasszikus”, „hagyományos”, „tiszta”, de mindenesetre legalábbis könnyen dekódolható világrendre alapuló tolkieni fantasyk  ezzel az egyértelmű, nyilvánvaló viszonyrendszerrel bizonyos szempontból „valami olyan hiátust pótolnak, amely napjainkban egyre fájdalmasabban jelentkezik”[1]. Hogy mennyire így van, arra épp Abercrombie és akihez hasonlítani szokták, George R. E. Martin könyvei a bizonyíték.

2 / 6 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén