Nehezen indult nálam ez a regényfolyam. Az elején annyira hidegnek, ridegnek, unalmasnak és érdektelennek tűnt, hogy azt gondoltam, nem fog hozzám közel kerülni sem a szereplők közül senki, sem maga a szöveg. De mivel jól van megírva, és a szépen felépített, gondosan fogalmazott mondatok vittek tovább (a néhány elírás és kisebb hibák sem akasztottak meg), így nagyjából az első regény negyedénél-harmadánál már érdekessé és vonzóvá lett a történet, a végére pedig határozottan megszerettem.
Kategória: fantasy 2 / 7 oldal
Nagyon szeretem azt a fajta fantasy-t, ami nem több, mint egy színvonalasan megírt, szórakoztató, fordulatos és kellő mértékben érzelmes történet, és mint ilyen, nem tol az arcomba nehéz problémákat, megoldhatatlannak tűnő kérdéseket, nem fáraszt le se érzelmileg, se agyilag, hanem egyszerűen csak szórakoztat. A vihar ígérete pont egy ilyen olvasmányos regény, amivel kapcsolatban két dolog tűnt fel azonnal: az egyik, hogy az egyes részletekről sorra jutottak eszembe más fantasy-regények a Holló jele-trilógiától kezdve a Vajákon és a Fekete seregen át a Mark Lawrence és Joe Abercrombie-sorozatokig. A másik, hogy milyen központi szerepet játszik a történet alakulásában a pénz. Ennek a világnak a rendezőelve a pénz, aminek az eredményeképpen az ezer fenyegető veszély közben attól lesz (főleg az olvasó számára) érthető és biztonságos, hogy a szereplők mindegyike kiszámítható módon viszonyul a pénzhez, és ez a viszony egyúttal a jellemzésükként is szolgál.
Azt, hogy ez nem egy alternatív történelmi eseménysorozatot bemutató könyv, a legjobban az időkezelésével lehet illusztrálni.
Az alternatív történelmi regény “olyan spekulatív fikció, amelyben fogunk egy pontot a történelemben, megváltoztatjuk, és ebből bontunk ki egy alternatív történelmi idővonalat.”[1] Kondor regényében a sikeres kiugrás nem egy ilyen pont, hanem egy olyan változó, ami a “milyen lett volna, ha” kérdés egyik összetevője, és a többi esemény sem abban a szigorú logikai rendben követi egymást, ahogy azt a történelmi elbeszélésektől megszokhattuk. Nem egyszerűen más a szöveg történelem-felfogása, mint mondjuk a történelem-tankönyveknek, a történelmi és áltörténelmi regényeknek, vagy történelemfilozófiával foglalkozó műveknek – mert ezek mind feltételezik a történelemről, hogy az egy létező dolog – , hanem a történelmet, mint létező dolgot, jelenséget, eseménysort narratívát, mint irodalmat és mint valóságot kérdőjelezi meg, ahogy az a mottóból világosan kiderül.
Nem szeretem a krimit, az alternatív történelmi regény pedig – mint azt A szivarhajó utolsó útja kapcsán bebizonyítottam – nem létezik, ezért egy jóideig egyáltalán nem voltam kiváncsi Kondor Vilmos regényére. Aztán sokáig nem találtam olyan könyvet, ami ne okozott volna csalódást, vagy felháborodást, és már nem akartam mást, csak valami megbízható szöveget, ami biztosan nem nyűgöz le, de nem is fogom kétoldalanként anyázva a sarokba dobni (hogy aztán sietve kisimogassam a lapokat, mielőtt ki kell fizetnem a könyvtárban). A kritikák alapján feltételeztem, hogy Kondor regénye, amit egy alternatív történelmi közegbe ágyazott krimiként aposztrofáltak, pont egy ilyen idegnyugtató, stabil felsőközépkategóriás írás lesz. Tévedtem. A Második magyar köztársaság nem krimi, és nem is alternatív történelmi regény, hanem egy zseniális urban fantasy, ami rögtön az elején levett a lábamról és a rajongásom egyenletes mértékben növekedett a történet végéig.
A szerződések az önámítás és önigazolás eszközei, mikro- és makroszinten egyaránt: a szöveg folyamatosan ellentmond Gavin szerződésekbe vetett hitének, hiszen léteznek tisztességtelen meg látszólagos beleegyezésen alapuló szerződések: ő maga is ilyeneket köt a munkája során és vele is ilyet fogadtattak el gyerekkorában.
Egy novelláskötet mindig szigorú koncepció alapján épül fel, és a szövegek sorrendje, elhelyezkedése hozzátesz az egyes írásokhoz, ezért az értelmezés lehetséges irányait is megszabja – ennek egy egészen direkt változata az, amikor a történetek tartalmilag is összetartoznak és akár regényként, egyetlen szövegként is olvashatjuk az egyes novellákat[1]. Fekete I. Alfonz és Pintér Bence kritikái szerint A szerződési szabadság Moskát Anita korábbi írásaihoz képest „bővülést”[2], a kötetben szereplő többi novellával összevetve pedig „csúcspontot”[3] jelent. Mivel az egész könyvből ez érdekelt a legjobban, az volt a célom, hogy leválasszam a többi írásról, és megnézzem, hogyan működik ez a szöveg, ha figyelmen kívül hagyom a kötetkoncepciót. Az eredmény a lett, hogy a Szerződési szabadság önmagában is kerek egész, mégis itt van a helye, ebben a válogatásban – a koncepció részeként ugyanis kicsit eltolódnak a hangsúlyok és más megvilágításba kerül az a bizonyos „reményteli, pozitív befejezés.”[4]
Az, hogy a regény kulcsmondatát éppen a Sámán mondja ki, egyrészt kiemeli Zsóka történetszálát, aki így igazi főszereplővé lép elő, másrészt felveti azt a kérdést, hogy bizonyos állítások igazak-e attól függetlenül, hogy ki mondja őket. Amit ugyanis a Sámán mond annak érdekében, hogy a látóit magához kösse és kihasználja, pontosan az, amit a szöveg egésze állít: „Önök mind győzelemre születtek! Csak el kell hinniük magukról – de nem egyszer, hanem minden alkalommal újra, és újra.” (45)
Az utolsó tanú nem pusztán egy régi monda újrafeldolgozása, nem is egyszerűen egy modern monda, hanem valami olyasmi, ami a kettő ötvözetére épül (többek között ez indokolja, hogy tulajdonképpen két történetet olvashatunk, pontosabban ugyanannak a történetnek a végtelen lehetőségek közül kiválasztott két változatát), és azt a bizonyos „hiedelmekról való véleménynyilvánítást” ebben a minőségében hozza létre.
Lőrinczy Judit regényéről két jellegzetességet emeltek ki a kritikák, az egyik, hogy mindenféle zsáner keveredik benne (sci-fi, fantasy, eastern, krimi stb) amelyek a felismerhetőségeik ellenére egyesek szerint szépen összeolvadnak, mások szerint pedig éppen hogy agyonütik egymást a szövegben. Szerintem ez a szöveg gond nélkül olvasható a kortárs fantasztikus irodalom alzsánerei felől, de igazából nincs értelme megpróbálni sem a sci-fi, sem az epikus fantasy, sem az eastern kaptafájára ráhúzni, mert nem ezektől különleges. Az utolsó tanú ugyanis a monda műfaját támasztja fel és aktualizálja, lényegében konkretizálja, átírja, újraírja és folytatja is, és még ennél is érdekesebb az, hogy hogyan, milyen eljárásokkal teszi ezt.