Vaelin nem az, akinek elsőre gondolnánk, nem „valami nemes harcos a tengerentúlról” vagy „hős, aki Luralyn látomásaiból bukkant fel, hogy jóvátegye mindazt, amit a bátyja tönkretett” (225), hanem a szerző alteregója.
Ne tévesszen meg Anthony Ryan ártalmatlannak tűnő külseje. Az csak egy héj, amibe beköltözött valami. Egy személyes dedikálást még megúszhatsz ép bőrrel, de ne kérdezd meg tőle, mikor jön ki a Vaelin-sztori folytatása, mert letépi a fejedet és neked kell bocsánatot kérned azért, hogy összevérezted az asztalt. És egész biztos, hogy neki is van Cthulhus bögréje. Ha nem hiszed, olvasd el a Hollópenge-duológiát.
Uborkaszezon van, ilyen melegben az embernek semmihez sincs kedve, de fel kéne pörgetni a blogot. Hm, megvan, olvassunk valami rövidet és írjuk le, hogy Lovecraft.
Böszörményi Márton gyors és rövid karriert befutó írása[1] tulajdonképpen a szerző saját írói útkereséséről szól, egy kissé sutára sikerült nyilvános önmarcangolás. Viszont nagyon érdekes kérdéseket is felvet, még ha láthatólag nincs is ennek tudatában.
Csupa jót hallottam erről a könyvről és a róla készült sorozatról, a kritikák is többnyire pozitívak voltak. Nem tudnám megmondani, mire számítottam, de erre a tömény giccsparádéra biztosan nem. Szerintem a Tizenegyes állomás egy logikátlanságokkal teli szirupos közhelygyűjtemény, ami néhány helyen megvillant valamit abból, amitől kimondottan jó lehetett volna.
A depresszió pszichológiai, pszichiátriai problémát jelent, és olyan asszociációkat hordoz, mint az orvosi kezelés, a betegség, a tehetetlenség. A melankóliának is megvoltak a kapcsolatai a betegséggel, akár testi tüneteket, akár az őrületet nézzük – erről lásd a Földényi könyvek vonatkozó fejezeteit – de a melankólia nem a fizikai világhoz, a patológiához és a lélektől megfosztott testhez, hanem a művészetekhez és a filozófiához közelíti az embert.
Melankolikus maga a táj, a város, a tartomány és az Őrület Birodalma is, és az is, hogy a síkban köztük nincsenek éles határok. A sáv nem éles határ: csak akkor derül ki, hogy odaát vannak, amikor már átértek: „ez a sáv talán nem is sáv, hanem maga a túloldal, vagyis az Őrület Birodalma létezik odaát.” – mondja Thor Borhrberg (134). „Már odaát volnánk?” (411) Olld Laddeán szerint „a határok a maguk módján átjárhatók” (510).
Az egyes szereplők nem csak önmagukban, hanem egymáshoz fűződő kapcsolataikban, viszonyaikban, jellemeikben és cselekedeteikben is melankolikusak. Abe, Dmitri és Okszána egymáshoz való kapcsolata egyszerre alapul titkokon, elhallgatásokon és a társadalmi normák megsértésén.
Az Elveszett Gondvána vagy nagyon lenyűgözte az olvasóit[1], vagy nagyon zavarba hozta őket. A recenziók, kritikák írói leginkább értetlenkedtek, nem tudták, hogyan is viszonyuljanak a szöveghez[2]. Megpróbáltak előképeket keresni hozzá, és meg is találták Miéville-t, meg Gaimant[3]. Ami Miéville-t illeti, elsőre az olyan megszemélyesítések és metaforák miatt merülhetett fel a neve, mint hogy Sadness Springs kikötője „tumorszerű, fémszínű kinövés a város testén” (35), és a „kifüggesztett kikötői gázlámpák pislákoltak, beteges, sárga fényt öklendezve a nedves, töredezett járdára.” (503)[4] A nyilvánvaló utalások ellenére azonban egyik párhuzam sem segít a zavar feloldásában, mégpedig azért, mert az Elveszett Gondvána alapvetően nem Sadness Springs városáról szól, meg nem is a társadalmi feszültségekről, nem a fantáziavilágokról, hanem a melankóliáról, a depresszióról és az őrületről.
Igyekszem röviden és pontosan megindokolni a választásomat.
Kergettem egy ideje a kis nyavalyást, és most, hogy sikerült lecsapni, megint kaphat valaki egy cuki izét a nippek mellé.